3.Fejezet~A majdnem beteljesedés

Nina szemszöge:

Az ablaknál álltam, mélyen a gondolataimba mélyedtem. Olyannyira nem figyeltem, hogy észre sem vettem, már régóta nem vagyok egyedül. Derick mögöttem állt, és várt…
- Azért ha legközelebb megunsz, szólj, kérlek! Talán nem hiszem azt, hogy elloptak. - mondta.
Összerezzentem.
- Sajnálom. Tudhatnád már, hogy több kell nekem ennél. - mutattam körbe - Nekem ez nem élet. Kalandokra vágyom, mint rég.
- Jahj, Nina! - nekitámaszkodott a székem támlájának - Néha rosszabb vagy, mint egy gyerek.
- Kössz, Derick. Nagyon jó fej vagy. - morogtam, és visszafordultam, hogy tovább nézzem a tájat.
Mögém sétált, szinte éreztem teste melegét, ami elég nehéz, mert köztudott tény, hogy elég nehezen érzékelhető a test hőnk. Az ablakpárkányra rakta a kezét, az enyém mellé. Zavart a közelsége. Úgy éreztem, megfulladok…
- Mesélj nekem azokról az időkről. - kérte
- Hogy? - lepődtem meg - Pont most mondtad, hogy gyerekesen viselkedek!
- Tényleg úgy viselkedsz! – védekezett - Viszont arra kíváncsi lennék, mit csináltál egész éjjel…
Elkomorodtam.
- Erről nem szeretnék beszélni.
- Ha titkolózol, semmivel nem lesz jobb. Nem bízol meg bennem?
- Őszintén? Nem Derick. Nem bízok meg benned. Soha nem adtál rá okot, hogy megbízzak. Apám legbizalmasabb embere vagy, mindent elárulsz neki. Gondolom most is alig várod, hogy hazaérjen, és elmondhasd neki, hogy az édes kislánya megint megszökött. Hát rajta! Miért nem mész egyből utána?Derick szemszöge:

Nina kezdett ideges lenni. Hallottam a hangjából, láttam, ahogy izmai megfeszülnek, szemébe vad tűz lángolt. Természetesen tudtam jól, mit csinált éjszaka. A játékait már rég kiismertem, még ha ő nem is vette ezt észre. Viszont az, hogy besúgónak tart, eléggé fájt. Soha nem azért szóltam Tomnak, mert bajba akartam keverni…Hanem…mert meg akartam védeni. Még akkor is, ha idegesítem őt. Az a dolgom, hogy biztonságba tartsam, és ezt fontos feladatnak veszem. Megvédem bármitől. Hm…talán…kezdek esetleg beleszeretni?

Nina szemszöge: Hallgat…Nyilván tudja, hogy igazam van. De soha nem ismerné be, hogy téved. Nála fafejűbb, irritálóbb egy vámpírral még nem találkoztam. Pedig sokfelé megfordultam már az elmúlt párezer évben. De már nem sokáig kell hallgatnom. Amint apámék hazaérnek, végre elmehetek. Egyedül. Mystic Fallsba. Addig pedig valahogy csak sikerül kibírnom.

- Sajnálom, hogy így látod. - szólalt meg hirtelen mögöttem Derick.

Elhúzta a kezét, és elindult az ajtó felé.

- Der… - szóltam utána.

Visszanézett.

- Sajnálom, hogy nem tudom azt nyújtani, amit szeretnél. Azért vagyok, hogy megvédjelek, nem másért. De ha nagyon szeretnéd, biztos tudsz mást szerezni a helyembe.

- Der! Kérlek, ne menj! - futottam utána.
Ám az ajtóba ledermedtem. Könyörgök neki?! ÉN?! Mi ütött belém? Azt hiszem, tényleg kezdek megbolondulni… megfordultam, és levetődtem az ágyamra. Bekapcsoltam a hifit, és maxra nyomtam a hangerőt, gondolván a zene majd megnyugtat. Tévedtem. Semmi nem kötötte le a figyelmem, mindig csak Derick járt a fejembe...

 Végül úgy döntöttem, megkeresem. A rózsakertbe találtam rá, a padon. Szinte tudhattam volna. Mindig ott van, ha valaki megbántotta. És ez a valaki mostanában legtöbbször én vagyok.

Derick szemszöge: 

Leült mellém. Nem szóltam hozzá, rá se néztem. Igazából azt se tudtam, mit mondhatnék. Szeretem őt... bár ezt sokáig, mint látszik magamnak se vallottam be. De ő nem így érez. Csak egy áruló vagyok a szemében, aki olyan, mint egy pulikutya...

 -Sajnálom- szólalt meg hirtelen.

 -Mit sajnálsz?- néztem rá értetlenül.

 -Nézd, Der....én nem úgy gondoltam. Túlzásba estem. Tudom, hogy csak a feladatod akarod teljesíteni...

 -Nem tudsz te semmit.- mordultam rá.

Meglepődött.

 -Hát akkor mondd el!- kérte.

 -Mit, Nina? Hogy nem vagyok besúgó? Hogy nem azért követlek, mert nem bízok meg benned? James éjjel megölhetett volna! És az a lány...az az Alice... nem törölted a memóriáját, emlékszik MINDENRE!

 -Ho...Honnét tudsz te az éjszakáról?- lepődött meg.

 -Kiismertem a játékaid. Nézd, Nina, én csak féltelek! Nem akarom, hogy bármi bajod essen, mert sz...- elharaptam a mondatot.

 -Miért? Semmi közöd nincs az életemhez...ha meghalok, az se a te hibád, hanem saját hülyeségem.

 -Tényleg? Apád is így gondolná? Én meg utána éljek a bűntudattal, hogy miattam haltál meg, ugye?

 -Jahj, Derick, hagyd már ezt! Semmi bajom nem esett, és nem is fog. Nincs szükségen gyerekcsőszre. Szóval ha azért vagy velem, elmehetsz...

 -Nem azért vagyok veled. Azért vagyok veled, mert szeretlek...

Nina szemszöge: 

Meglepett ezzel...soha nem hittem volna, hogy többet érez irántam, mint idegesítő nyűg. De most így végiggondolva...talán...

Felugrott.

 -Jobb, ha körülnézek.- mondta.

 -Ne Derick, Várj!- kiáltottam rá.- Én...én is szeretlek.

Meglepetten nézett vissza rám.

 -Hogyan?

Felálltam. 

 -Én is szeretlek...nem akarlak elveszíteni...még nem.

Átölelt.

 -Olyan bolond vagy néha.- mondta nevetve.

 -Tudom.- hozzábújtam. 

 -Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el...- megcsókolt, mielőtt bármit is mondhattam volna. 

Egyre vadabbul, és vadabbul csókolt... végül a nyakamat kezdte puszilgatni.

 -Ne, Derick.- suttogtam.

 -Hm...miért ne?

 -Mert nem lehet...mi...nem lehetünk együtt...

 -Miért ne lehetnénk? Ne beszélj butaságokat...

 -Mert elmegyek... amint apuék hazajönnek, elmegyek...

 -Hát menjünk.- folytatta a nyakam puszilgatását.

Ellöktem magamtól.

 -Félre értesz.- mondtam.- Egyedül megyek. Örökre.