12. Fejezet ~Daniel

Sziasztok manókák! Mint ígértem, meghoztam a következő részt. Kicsit rövid lett, de remélem tetszeni fog.  2 komi esetén jön a következő rész. Amúgy kinek szurkoltok? Dericknek, vagy Stefannak?;) 

Puszi:Nina
Nina szemszöge:

Daniel??? Nem, az lehetetlen! Ő... ő annyira más. Nem gyilkos, ebben biztos vagyok. Hm... milyen régen is volt, amikor először találkoztunk... Valamikor az 1500-as évek legelején. Egy gazdag nemesnek volt a fia. Még apám mutatott be neki.
Vacsorára indultunk hozzájuk. Az egyik szolga nyitott ajtót. Elvette a kabátunkat, és az étkezőbe vezetett minket.
- Tom! De örülök, hogy eljöttél! - lépett apámhoz egy alacsony, kövér férfi.
- Megígértem, hogy jövök, David-rázott vele kezet apám - Kérlek, hadd mutassam be a lányomat. Nina, az úr David Geiger, egy kedves jó barátom.

- Örvendek Mr. Geiger - pukedliztem.
- Miss Pierce - csókolt kezet a férfi - Atyja már nagyon sokat mesélt önről. És meg kell hagyni, szépsége tényleg megigéző.
- Köszönöm, uram - bólintottam.
Mindenhol a szépségemet dicsérték, ezért már meglehetősen untam. Könyörgöm, hagyjanak már! Ekkor egy fiatal fiú lépett be.

- Elnézést a késésért - hajtott fejet illedelmesen.
- Áh, Daniel! Tom, Miss Pierce, hadd mutassam be a fiamat. Daniel, üdvözöld a vendégeinket!
Daniel kezet rázott apámmal, majd felém fordult.
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Pierce - csókolt ő is kezet.
- Részemről a szerencse, Daniel.
Oké, a keresztnevén szólítottam, de hát felsőbb rendűek vagyunk, vagy mi. Ha azt kértem volna, hogy nyalja le a cipőm, meg kellett volna tennie. Fú, de nem akarok én itt lenni! Menjünk már haza! Tényleg anya döntött jól, amikor otthon maradt. Szerencsére az estének hamar vége lett. Bár Mr. Geiger nem titkolta szándékát, Daniel kérje meg a kezem. Még az ötlettől is elkapott a hányinger. Ám ha magam elé képzeltem Derick arcát, amikor közlöm vele, hogy hát hozzámegyek egy halandóhoz... elég muris lenne.
A következő pár napban szerencsémre nem kellett találkoznom se Daniellel, se az idegesítő apjával. Igazából Daniellel nem is volt problémám... Aztán jött AZ a nap. Az átváltozásának napja. Egy bálból jöttek hazafelé, amikor megtámadták őket. Zsoldosok voltak. Mr. Geigeren nem lehetett segíteni, de Daniel még élt. Időben érkeztem, szerencse, hogy a közelben lovagoltam. Nem tudtam mit tenni, vagy átváltoztatom, vagy hagyom meghalni. Az első lehetőséget választottam. Nem bántam meg. Daniel nagyszerű barátom lett. Igaz, idő kellett neki, hogy lecsillapodjanak vérengző gondolatai, de szerencsére Derick mindenben segítette. Hamar összebarátkoztak. Aztán elköltöztünk. Más város, más szabályok, új emberek. Ott ismertem meg őt. Lilianát. Egyszerű lány volt, az egyik földbirtokos lánya. Eleinte fújtunk egymásra, aztán idővel megbarátkoztunk. Én voltam az ostoba. Bemutattam őt Danielnek. A legjobb barátnőm volt... Egymásba szerettek. Emlékszek, órákat üvöltöttem Daniellel, hogy nem teheti, Lilia ember, ő pedig vámpír. NEM változtathatja át, mert akkor mindkettejüket megölöm. Ekkor keletkezett az első törés a kapcsolatunkba. Daniel nem akart hinni nekem. Csak bajt csinált volna, ha átváltoztatja Lilianát. De erre nem került sor... Új vámpírok érkeztek a városba. Csak én tudtam a jelenlétünkről, és Derick. Úgy döntöttünk, ketten elintézzük őket. A biztonság kedvéért dupla őrséget állítottunk. Hirtelen ért engem is a hír. Liliana meghalt. Az egyik emberünk talált rá. Aztán meglátta őket Daniel. Pont akkor értem oda, amikor meg akarta ölni. Én elhittem, hogy nem Paul volt a gyilkos. Daniel nem. Engem gyanúsított. Hogy én adtam parancsot Liliana megöletésére. Természetesen nem volt igaz. Csakhogy rajtam, és Dericken kívül senki nem tudta az igazságot. Még a szüleim se. Nem mertem elmondani nekik. Felelőtlennek neveztek volna, ami igaz is. Ostoba voltam, most már tudom. De akkor nem tudtam. Próbáltuk lenyugtatni Danielt, de nem sikerült. Elment. Azt mondta, nem kíván többé a Pierce klán tagja lenni. Megértettem. Főképp az én hibám, hogy Liliana meghalt. Attól a perctől, a távozásától nem láttam Danielt. Került minket. Soha nem járt arra, amerre mi voltunk. És most... Most állítólag itt van. És állítólag ő a gyilkosa ezeknek a lányoknak. Olyan hihetetlen ez az egész! Daniel nem gyilkos. Neki van szíve. Soha nem ölne ok nélkül. Illetve... régen ilyen volt. Olyan, mint mi, a Pierce klán. De most... Vajon változhat ennyit ember? Jobban mondva vámpír... Vajon képes lenne mindenkit megölni? Bosszút állni Liliana haláláért? Hiszen én megöltem az igazi gyilkosait! Annyi, de annyi kérdésem lenne hozzá... viszont nem kockáztathatok... most az egyszer nem.
- Azonnal hívjátok ide Dericket - néztem Robertre - Jöjjön ide... mielőbb.